Kropa

Kropa a csengő falu volt. Évszázadokon át a Kroparica-patak szűk szurdoka kalapácsoktól visszhangzott: két nagy, vízikerék hajtotta vigenjc kovácsműhelyben és tucatnyi házi tűzhelynél a kropai kovácsok a jelovicai vasércből több mint száz szögfajtát kovácsoltak — az apró cipészszögtől az óriási hajószögig. Kropai szögek tartották össze a velencei gályákat, az európai katedrálisok tetőszerkezeteit és az első vasutak talpfáit — azt mondták, nincs hajó az Adrián kropai szög nélkül.

A munka könyörtelen volt: egész nemzedékek, gyerekek is, álltak hajnaltól estig a tűzhelyeknél, és a legenda szerint a kropai anyák a fújtató lendületével ringatták csecsemőiket. Amikor az ipar olcsóvá tette a szöget, Kropa nem adta fel — kovácsai tudásukat a díszműkovácsolás felé fordították, és a kropai mesterművek ma a ljubljanai Prešeren-emlékművet, villákat és templomkapukat díszítenek szerte Európában.

Ma a Kovácsmúzeum meséli el a teljes történetet, a megőrzött Vigenjc Vice műhelyben pedig rendezvényeken ma is fellobban a tűz, és a kalapács az üllőre csap — az a hang, amely fél évezreden át meghatározta Kropát.